Aporos2

Egy nap, amely nyomot hagyott

Önreflexió Hivatásőrző Ház rehabilitációs intézmény látogatásról

Bevezető

Rövid, de annál emlékezetesebb szakmai látogatáson vettem részt egy rehabilitációs intézményben, amely gyönyörű, nyugodt környezetben Leányváron, a Dorogi-medencében található. Bár csupán egyetlen napot tölthettem ott, az élmény olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy nehéz lenne pusztán „gyakorlatként” tekinteni rá. Sokkal inkább egy lelki utazás volt, amely egyszerre szólt megértésről, sőt azt gondolom megtérésről, saját ítélkezéseim újragondolásáról.

Az intézmény eredetileg papok számára jött létre, de mára nyitottá vált minden olyan ember számára, aki függőséggel küzd, legyen az alkohol, drog, vagy más típusú szenvedélybetegség. Már a megérkezésem pillanatában megérintett a hely atmoszférája. A természet közelsége, a parkosított udvar, a gondozott épület és a hallható csend, azt sugallják: itt valóban lehetőség van egy új élet kezdetére. A környezet önmagában is terápiás hatású volt, szinte fizikailag éreztem, ahogy a fővárosból kilépve egy nyugodtabb, mélyebb dimenzióba érkezem.

Az épület belülről is gondosan kialakított: kis szobák, nővérpult, foglalkoztató helyiség, ebédlő és egy kis kápolna teszik teljessé a teret. A kápolna jelenléte számomra különösen megható volt, hiszen akár a papi hivatásukat őrző lakók, akár a világiak számára a gyógyulás és a felépülés útján Isten közelsége és szeretete nélkülözhetetlen kapaszkodót jelenthet. A dolgozók és a segítő szakemberek rendkívüli barátságosak, nyitottak és a vendégszeretetük minden várakozásomat felülmúlta. Volt lehetőségünk a nap második felében beszélgetni az intézmény vezetőjével, és egy tapasztalati szakértővel, aki magát csak sorstársnak hívta. Nemcsak információt adtak át nekünk, hanem szívből beszéltek, figyeltek, és igazi odafordulással voltak jelen. Jól érzékelhető volt a segítők szakmai felkészültsége és elhivatottsága, amely arra irányul, hogy az intézmény lakói, a fél év letelte után valóban új emberként térhessenek vissza a külvilágba.

A küzdők

Két lakó is vállalta, hogy mesélnek az életükről, és bár ők kiálltak a nagyvilág elé, természetesen én most azért a kilétüket anonimitásban tartom. Az egyikük abból „taposómalomból” jött, amiben mi is nap mint nap benne vagyunk. A másik gyógyulni vágyó pedig egy olyan életből, amibe kevesen láthatnak bele, Isten hű szolgálójaként, eltántoríthatatlan hittel. Mondhatnám, hogy őszinte, mély beszélgetésekre került sor, de azt hiszem ez nem adná vissza azt az élményt, ami történetük elmesélésekor át- de legfőképpen megélhettem. Két teljesen különböző ember, különböző a történetük mégis ugyan az a gyötrelmük. Az önkritika gyakorlás, a beismerés, és a szégyenérzet leküzdése az első lépések a gyógyulás felé. A függőség mocsarából való kilábalás, és az Isten segítségével való újrakezdés hite adta nekik a bátorságot, hogy olyan részletesen beszéljenek a múltjukról, hogy félbeszakítani se mertük őket, nehogy egyetlen részletről is lemaradjunk. Éreztük a fájdalmukat, és éreztük a családjaik fájdalmát.

A nap során egyre inkább éreztem, hogy bennem is zajlik egyfajta belső munka. Nem szeretnék a címkézésről írni, hisz ez mindenkinek eszébe jut. Sokkal inkább arról, hogy mennyire megalázó rámondani egy emberre azt, hogy alkoholista, miközben ezek mögött az életek mögött valódi küzdelmek, mély sebek húzódnak. Már maga a szó is egy visszahúzó és mélybetaszító fogalom, amit ha egyszer megkapunk attól sosem szabadulhatunk. Így én ebben a formában inkább használnám a küzdők kifejezést, amely felemelő és becsülendő. A függőséget nem a róla tanultakból, hanem belülről, emberi történeteken keresztül kezdtem látni. Ezen a napon egyetlen gondolat visszhangzott bennem újra és újra: "Ez bárkivel megtörténhetne. Akár velem is. "

Befejezés

A látogatás végén úgy éreztem, mintha nem csak egy intézményben jártam volna, hanem egy közösségben, ahol a felépülés hajtja a küzdőket valódi céljaik felé, visszaszerezni a családjaikat, vagy épp megőrizni a hivatásukat nemcsak túlélni, hanem újra élni. Ez a nap megerősített abban, hogy a segítő hivatás nem csupán szakmai tudásról szól, hanem empátiáról, jelenlétről, és arról a készségről, hogy ne csak lássuk és halljuk, hanem meg is lássuk és meg is halljuk a másikat.

Ez a tapasztalat nemcsak szakmailag, hanem emberileg is formált, és azt gondolom nem csak engem, hanem mindannyiunkat, akik itt járhattunk.

Szociálpedagógus hallgató

Apor Vilmos Katolikus Főiskola 2600 Vác, Konstantin tér 1-5.