A csend hangja

„Úton a józanság felé – Gábor tanúságtétele a 20 éves Hivatásőrző Ház konferenciáján” 2024-ben.

A csend hangja

A végsőkig elkeseredett lettem 60 éves koromra. Úgy éreztem, hogy mindenkinek csak a terhére vagyok. Fizikailag és mentálisan is egy emberi roncsnak tartottam magam és kilátástalannak ítéltem meg a helyzetemet. Rettenetesen sajnáltam magam, egyedül voltam egy ellenséges világgal szemben, ezért Ittam. Sokat ittam. Már csak azt szerettem volna, hogy mindennek mielőbb vége legyen!

Hogy miért ittam, akkor erre a „nem is iszom” -on túl, ezernyi rossz választ adtam. Mindenért keményen megdolgoztam, mindenem megvolt, mégis látszólag könnyen elengedtem az értékeimet. Emberi kapcsolataim megromlottak, örökös tagadásban, hazugságban éltem. Több súlyos betegségem és balesetem kiváltója vagy közrehatója volt az alkohol. Többször figyelmeztetett a házi orvosom, hogy: „Magára nagyon figyelnek odafent, de már véges a türelmük”! A feleségem és a felnőtt lányaim már nem bírták tovább és ultimátumot kaptam. Engedve szeretteim unszolásának, rokoni ajánlás alapján jelentkeztem a „Hivatásőrző ház” terápiájára. De hit nélkül ide sem kellettem elsőre, majd nagy bizalmat kapva én lettem Leányvár első próbaidős betege. Bár gyerekként voltam első áldozó, de nem voltam vallást gyakorló, így számomra sok újdonságot jelentettek a liturgikus programok. Kedvencem lett a reggeli zsolozsma, melyet soha ki nem hagytam volna.

A beköltözést követően kíváncsiságom főként a betegtársaim felé irányult: kik Ők, honnan jöttek, mik a közös vonásaink? Hamar választ kaptam, olyan mély és kozmetikátlan őszinteséggel, amivel csak nagyon ritkán találkozik az ember. Magyarok voltunk a határon innen és túlról; eltérő korú és végzettségű, egyházi- és világi emberek. A legkülönbözőbb szerek és szenvedélyek rabjai. Olyanok voltunk, mint az idegen légióba tartók: nagyon eltérő egyének tragikus előéletekkel, akik végső kétségbeesésükben menekülnek maguk- és mások elől. A kezdeti bezártságom és elutasításom folyamatosan átalakult érdeklődéssé, bizonyítássá magam és mások számára. A legfájdalmasabb az önmagammal való szembesülés, az alkoholizmusom és hibáim beismerése, sajnálatos tetteim felvállalása volt. Ebben rengeteget segített az a támogató közeg, amely körülvett: a profi szakmai stáb, a sorstársaim és a hozzátartozóim bizalma, türelme és elfogadása. Szívesen és sokat ültem a csöndes kápolnában a feszülettel szemben és próbáltam felismerni magamat: „ki lettem, miket és miért tettem, van-e holnapom”? Sokan félünk a csendtől. Zavarba jövünk, nem tudunk mit kezdeni vele. Aki azt hiszi, hogy mindennél jobban fájhatnak a szavak, még nem hallotta a csendet ordítani! A kápolna kezdetben fájdalmas csendje idővel változni kezdett és a gondolkodás, tanulás szilenciumává, majd a hála ünnepélyes néma várakozásává vált. „Mikor a lelkem roskadozva vittem/ Csöndesen és váratlanul/ Átölelt az Isten.” Valami ilyesmit éreztem és éltem meg azon a helyen …

Öt és fél éve nem ittam alkoholt és józanságom ajándéka, hogy visszakaptam a családom és újra mernek büszkék lenni rám! A lányaim bizalma ismét töretlen, így feltétel nélkül rám bízzák gyermekeiket. Nagyon szeretek a kicsikkel lenni és szeretnék tanulni tőlük, megélni tiszta, őszinte érzelmeket! Köszönöm a „Ház” valamennyi munkatársának és betegének, hogy befogadtak és támogattak a felépülésben. Sok sebet hordozok, de őrzök magamban olyan izgalmas pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon. A terápia során számos értékes kapcsolat született és a rengeteg csoportos beszélgetés segített finomítani egyéniségem újraépítését. Támogató közösségek jöttek létre, ma már nem vagyok egyedül. Rendszeresen visszajárok, mert megerősít a „Ház” légköre. Számomra a „Hivatásőrző ház” egy menedék.

Újra megszerettem a csendet, ami békét és megnyugvást jelent számomra és amivel szívesen barátkozom különösen a természetben, a hegyek között. Annak a csendnek mennyei hangja van.