Reggeli Keresztút - Leányvári Kálváriadombon

Reggeli keresztút – Leányvári Kálváriadombon

 Egy csendes, hűvös reggelen, amikor a világ még alig ébredt, kis csapatunk útnak indult a Leányvári Kálváriadombra. Háromnegyed hét volt – a nap még csak készült arra, hogy fénnyel ajándékozza meg a világot. Mi azonban már a belső világosságot kerestük: Jézus szenvedésének nyomait követve indultunk el a keresztút stációin át.

Lépésről lépésre haladtunk felfelé a dombról, és minden megállónál megállt bennünk is az idő. Elhangzottak a stációk titkai, szívekhez szóló szavakban. Énekeltünk – néha halk áhítattal, néha megremegő hangon –, és imádkoztunk.

A szavak között ott rezgett a csend is: az a csend, amelyben megszólalhat a Lélek. Ahogy haladtunk felfelé, lassan kibontotta magát a hajnal: a nap első sugarai megvilágították arcunkat, bevilágították a hátunk mögött maradt kis falu templomát, házait. Isten fénye mintha nemcsak a tájat, hanem a szívünket is elérte volna.

A reggel csípősen hűvös volt. Kezünk átfagyott, ahogy tartottuk a lapokat, s mégis melegséget hozott a közös ének, az imádság, az egymás mellett haladás. De miközben testünk fázott, gondolataink Jézus keresztútjának igazi terhére irányultak: a bűneink súlyára, melyet Ő magára vett. Jézusom, te nemcsak a testi fájdalmakat hordoztad – az ostorcsapásokat, a tövist –, hanem a bűneinkkel járó lelki szenvedést is.

Mi tudjuk: olykor ez a teher nehezebb, mint bármi fizikai kín. Te csendben hordoztad, ahogyan mi is csendben próbáltuk megérteni és átélni azt, amit értünk tettél. A kis csapat nem csupán a domb tetejére ért fel, hanem egy-egy lépéssel talán közelebb is került Hozzád.

A keresztút nemcsak emlék volt számunkra, hanem élő találkozás a Szenvedővel, aki bennünk is új életet akar fakasztani.