Itt csodák történnek

Itt csodák történnek – életek fakadnak, feltámadások

A Hivatásőrző Ház 22 éves évfordulója és Iván atya búcsúja

Ma különösen szép és megható napot ünnepeltünk a Hivatásőrző Ház közösségében. Együtt emlékeztünk arra, hogy 22 évvel ezelőtt kezdődött el a Ház története, és hálát adtunk mindazért a kegyelemért, amit ez alatt a több mint két évtized alatt megtapasztalhattunk.

Az évforduló különleges jelentőséget kapott azáltal is, hogy egybeesett a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepével. A keresztben egyszerre van jelen a szenvedés és a remény, a nehézség és az új élet – talán ezért is olyan találó ez az ünnep egy olyan közösség számára, amely nap mint nap az újrakezdésért küzdő embereket kíséri.

Ezen a napon azonban nemcsak a Ház 22 évére tekintettünk vissza, hanem szeretettel búcsúztunk Iván atyától, aki több mint húsz éven keresztül szolgálta a Hivatásőrző Ház közösségét.

„Itt csodák történnek, életek fakadnak…”

Hidász Zoltán, a Hivatásőrző Ház igazgatója köszöntötte elsőként Iván atyát. A búcsúztatóban azokból a gondolatokból idézett, amelyek talán a legjobban összefoglalják Iván atya szolgálatát és a Ház küldetését.

Iván atya több mint húsz éve kapcsolódik a Házhoz és annak közösségéhez. Kísérőként, sorstársként kezdte szolgálatát, majd diakónusként, később pedig felszentelt papként folytatta. szolgálata az évek során változott, de a lényege mindig ugyanaz maradt: jelen lenni, meghallgatni, bátorítani, imádkozni és hinni az ember változásának lehetőségében.

A szenvedélybetegek között végzett szolgálat sokszor nehéz és embert próbáló. Iván atya azonban újra és újra a reményt képviselte, és tanúja lehetett annak, hogy a legnehezebb élethelyzetekből is születhet új élet.

Talán ezért is különösen fontosak azok a szavak, amelyeket 2006-ban, a Katolikus Krónikában mondott:

„Itt csodák történnek, életek fakadnak, megrendülés nélkül nem lehet elmenni ezek mellett. Metamorfózist látunk, változást, átalakulást, a józanodást.”

Azóta több mint húsz év telt el. Ma már még inkább értjük e mondatok mélységét. Iván atya nemcsak beszélt ezekről a csodákról, hanem részese és tanúja volt számtalan változásnak, újrakezdésnek és feltámadásnak.

Most, hogy befejezi szolgálatát a Hivatásőrző Házban, nemcsak búcsúzni szeretnénk tőle, hanem mindenekelőtt köszönetet mondani.

Köszönjük a jelenlétét, a türelmét, az imákat, a szentmiséket, a beszélgetéseket és a lelkigyakorlatokat. Köszönjük mindazt, amit adott a betegeknek, a munkatársaknak és a Ház egész közösségének.

A találkozások és a búcsúzás

A szentmise keretében köszöntötte Iván atyát Dr. Vajda Norbert, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója is.

Beszédében a találkozások fontosságát emelte ki. Az életünk tele van találkozásokkal és búcsúzásokkal, és ezek a találkozások sokszor nem véletlenül történnek. Fontos, hogy találkozzunk egymással, de még fontosabb, hogy találkozásainkban a Jóistennel is kapcsolatba kerülhessünk.

A nehéz élethelyzetekben különösen nagy szükségünk van arra, hogy legyen kire támaszkodnunk. A Jóisten az, akiben akkor is bízhatunk, amikor emberileg már nehéz megtalálni a kiutat. Ő az, aki erőt adhat a folytatáshoz, és aki a legnehezebb helyzetekben is velünk marad.

A búcsúzás ezért nem feltétlenül a vég, hanem egy új szakasz kezdete is. Amit egymásnak adtunk, azt magunkkal visszük tovább.

Egy húsz évvel ezelőtti találkozás emléke

A szentmisében Lajos atya is megosztotta gondolatait. Felidézte azt a húsz évvel ezelőtti találkozást, amikor belépett a Hivatásőrző Házba.

Emlékezett arra a szeretetre, amellyel annak idején fogadták, és arra is, milyen meghatározó élmény volt számára az a közösség, amelybe megérkezett.

Szavaiban különleges helyet kapott Iván atya személye is. Példaképként tekintett rá a józanságban, és olyan emberként emlékezett rá, akinek élete és szolgálata hiteles tanúságtétel volt.

Ezek az emlékek is megmutatták, hogy egy közösség történetét nemcsak a dátumok, a programok és az események írják, hanem elsősorban az emberek, a találkozások és az egymásra gyakorolt hatásunk.

Együtt lenni – ahogy mindig

A szentmise után közös ebéddel folytattuk az ünnepet. Ebédet követően kisebb csoportokban folytattuk a találkozást és a beszélgetést. Jó volt együtt lenni, megállni egy kicsit a mindennapok rohanásában, felidézni a közös emlékeket, és egyszerűen csak örülni annak, hogy egy közösség vagyunk.

Ez a nap így nemcsak egy évforduló és nemcsak egy búcsú volt.

Találkozás, Emlékezés, Hálaadás volt.

Deo gratias

hz