Egy Aporos hallgató írása

Egy  Aporos hallgató írása

Leányvár – Önreflexió

A leányvári látogatás mély hatást gyakorolt rám mind emberileg, mind leendő segítő szakemberként. A beszélgetések során két teljesen eltérő sorsú, de mégis hasonló úton járó emberrel találkoztunk: egyikük egy pap, másikuk pedig egy kétkezi munkás, ebből a pap jelenleg is a felépülés útját járja. Bár elsőre különböző társadalmi helyzetűnek tűntek, mégis közös volt bennük az őszinte elköteleződés a józanság, az önismeret és a spirituális megújulás iránt.

A pap története különösen elgondolkodtatott. Nem volt jelen egy klasszikus értelemben vett trauma az életében, viszont a beszélgetésből kiderült, hogy a lelki terhek, a belső üresség, és a hivatásával járó nyomás hogyan tudtak olyan hiányérzetet kelteni benne, amit végül alkoholban próbált oldani. Az őszintesége, önreflexiója, és az, ahogyan hitelesen beszélt a lecsúszásáról, mély nyomot hagyott bennem. Általa átértékeltem azt, amit korábban a "papokról", mint erkölcsi mintákról gondoltam – rájöttem, hogy ők is ugyanolyan esendő emberek, akiknek ugyanúgy szükségük lehet segítségre, támogatásra és elfogadásra.

A másik férfi, aki munkásként dolgozott, sokkal "hétköznapibb" történetet osztott meg: alkoholizmus jelen volt a családjában is, így számára a szerhasználat szinte természetes útként jelent meg. Amit lenyűgözőnek találtam benne, az az egyszerűség, az őszinteség és az, ahogyan a hit és a közösség újraértelmezte számára az élet értelmét. Rávilágított arra, hogy a segítő kapcsolatnak nem mindig szakmai keretek között kell elindulnia – néha elég egy emberi szó, egy nyitott közösség, ahol végre valaki nem ítélkezik.

Ez az élmény több szempontból formálta a szakmai identitásomat:

• Rájöttem, hogy a függőség nem mindig látható kívülről, és nem is feltétlenül súlyos gyermekkori traumákból fakad. A belső hiány, a kapcsolati sérülések vagy éppen a hivatással járó nyomás is vezethet függőségekhez.
• Az attitűdöm sokkal elfogadóbbá vált: ma már nem "függőként" vagy "alkoholistaként" tekintek ezekre az emberekre, hanem olyanokként, akik valamilyen megküzdési módot választottak, és most bátorsággal küzdenek egy jobb életért.
• A spiritualitás és a hit szerepe számomra is hangsúlyosabb lett – ezek a beszélgetések megerősítettek abban, hogy a segítés nem csupán technikai eszköztár kérdése, hanem szívből jövő jelenlét, odafigyelés és elfogadás is.