A FELEBARÁTI SZERETET LEHAJOL A RÁSZORULÓKHOZ – 40 ÉVES A SZENT ERZSÉBET OTTHON

Váci egyházmegye interjúja:

A Katolikus Szeretetszolgálat fogyatékossággal élő embereket ellátó intézménye az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon. Középsúlyos, súlyos értelmi fogyatékossággal, mozgáskorlátozottsággal, sok esetben halmozottan fogyatékossággal élő emberekről gondoskodnak a falusi környezetben található otthonban. Az intézmény 150 férőhellyel rendelkezik. Alapításának negyvenedik évfordulója alkalmából az intézményvezetővel, Szalai Zsuzsannával beszélgettünk.

 

- Milyen céllal hozták létre a Szent Erzsébet Otthont?

A Katolikus Szeretetszolgálat egyik akkori vezetője, Szabó Erna szatmári irgalmas nővér ismerte fel, hogy nem csak az idős szerzeteseknek, idős embereknek van szükségük segítségre, valamint ellátásra, hanem a fogyatékossággal élő gyermekeket és családjaikat is segítenie kellene a Szeretetszolgálatnak. Az akkor üresen álló ipolytölgyesi plébánia épületére esett a választásuk, és nem sokkal később, 1986-ban megnyitotta kapuit a Szent Erzsébet Otthon az értelmi fogyatékossággal élő gyermekek számára, 80 férőhellyel. Jelenleg a köznevelési törvény változásával már csak köznevelési intézményben teljesíthetik a képzési kötelezettségüket a gyermekek, ezért ma már csak 18 év felettieket veszünk fel, akik életük végéig élhetnek az intézményben. A legidősebb lakónk 76 éves, az átlag életkor 44 év körüli, többségben a harminc, negyven éves életkorúak vannak.

- Hogy telnek a hétköznapok az intézményben? Van különbség a hétköznapok meg a hétvégék között?

- Hétköznapokon meghatározott napirend szerint működünk. A gondozóink az ápolás-gondozási feladatokat végzik, míg a terápiás munkatársakkal, fejlesztőpedagógus munkatársakkal fejlesztő, szinten tartó egyéni vagy csoportos foglalkozások keretében próbálunk értéket, színt adni a mindennapjaiknak. Lakóink közül a lakhatásukból önállóan vagy kisebb segítséggel át tudnak jutni a foglalkoztatóházunkba, és ott a meglévő képességekre építve a terápiás műhelyekben (összesen öt műhelyben) különböző egyéni terápiás foglalkozáson vesznek részt. A többségükkel viszont a lakórészlegekben foglalkoznak a fejlesztő pedagógusaink, terápiás munkatársaink, hasonlóan egyéni vagy csoportos foglalkozások keretében. Leginkább hétvégén, időnként hétköznap is jönnek a látogatók, a hozzátartozók, hogy szeretteikkel tölthessék az időt. Sajnos csak a lakóink harmadának van aktív és rendszeres látogatója. Szomorú, de a többieknek sajnos ez nem adatik meg, mivel vagy már nem él a hozzátartozója, vagy megszakadt a kapcsolat vele. Hála Istennek viszont vannak segítőink, önkénteseink és amikor nálunk tartózkodnak, hétvégén is foglalkoznak a lakóinkkal, kiviszik őket sétálni, beszélgetnek, játszanak velük, közösen zenélnek, énekelnek.

- Szerveznek szabadidős programokat is?

- Természetesen sokféle, színes programot szervezünk a lakóinknak az év folyamán. Minden nyáron 4-5 napot Bogácson töltünk a lakóinkkal, és ezt szeretik és élvezik az ellátottjaink. Sokan közülük kerekesszékes, halmozottan fogyatékossággal élő személyek, így a kirándulás, illetve a nyaralás nem mindig egyszerű, mégis megéri a fáradságot, látva az örömüket, a boldogságukat. Van például egy zenekarunk, a Kalimpás zenekar és egy színjátszó körünk is. Az egyik pedagógus munkatársam nagyon jó érzékkel tud velük ilyen téren foglalkozni, és csodálatos színdarabokat, verses, zenés összeállításokat adnak elő. Nagyon jó példája a befogadásnak, az integrációnak, hogy a Magyar Költészet Napjára a mi ellátottjaink a község lakóival, illetve a környékbeliekkel közösen készülnek. Elmondhatom, hogy a kezdetektől nagyon befogadó volt a község, - a helyi lakosok. Az önkormányzattal is hosszú évek óta nagyon jó az együttműködés, segítjük egymást, amiben csak tudjuk.

- Milyen terveik vannak?

Az Európai Uniós, valamint nemzetközi előírások következtében a nagy intézményeket 2036-ig át kell alakítani maximum 50 fős lakhatási formává. Az intézkedések célja, hogy a fogyatékossággal élő emberek minél családiasabb körülmények között, minél kisebb létszámban élhessenek együtt, ezzel is integrálva őket a társadalomba. Ez a nagy feladat még előttünk áll. Szeretnénk, ha 30-40-50 fős kis lakócentrumaink lennének, illetve két-három 12 fős lakhatási formát szeretnénk biztosítani számukra Ipolytölgyesen vagy a szomszédos községek egyikében. 

- Mik a legfontosabb eredményeik? Akár Önnek személyesen, akár intézményi szinten?

- A nálunk folyó önkéntes munkára méltón lehetünk büszkék, hiszen hosszú évek, évtizedek óta nagyon jól működik az intézményben. A Pannonhalma környéki katolikus fiatalok, több mint 15 éve járnak hozzánk, továbbá nagyon jól működő külföldi kapcsolataink is vannak (Belgiumban, Hollandiában és Németországban). Fontos megemlítenem Marie-Rose Pauwelst, aki 39 éve elkötelezett támogatója az intézménynek. Az ő kezdeményezésére, illetve rajta keresztül érkeztek és a mai napig érkeznek gyakorlatra az önkéntesek Belgiumból. A londerzeel-i Virgo Sapiens Instituut belga középiskola diákjai kéthetes gyakorlatukat, továbbá a genti HOGENT Egyetem Főiskolai Karának gyógypedagógus hallgatói önkéntes gyakorlati idejüket töltik az intézményben. A nyelvi akadályok nem számítanak, a szeretet nyelvén keresztül olyan jól megértik egymást, hogy öröm látni a diákok és az ellátottjaink kapcsolódását.

Meg kell említenem, hogy Marie-Rose Pauwels elindított egy ún. örökbefogadói programot is, amellyel támogatókat toborzott a lakóinknak. Mostanra már 112 lakónknak van ilyen személyes támogatója. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy minden évben egy bizonyos összeget küldenek egy-egy lakónak, amit a nyári programokra költünk, illetve mindenkinek nagyon szép egyéni ajándékot tudunk vásárolni karácsonyra. Van, akinek a születésnapjára egy-egy szép képeslapot vagy apró kis ajándékot küldenek. Egy alkalommal megfogalmazódott bennem, hogy Mari-Rose az intézmény Teréz anyája, hiszen ő egy nagylelkű, önzetlen, nagyszívű hölgy, aki 39 éve elkötelezett támogatónk, segítőnk és barátunk. Minden évben készítünk közösen egy beszámolót, amit fényképpel kiegészítve Marie-Rose postán elküld a támogatóknak, hogy megköszönjük a segítségüket.

Gyönyörű kapcsolatunk van a Hollandiában élő Oldenbroek-i Egyházközséggel – Goede Herderker - is, akik 26 éve minden évben a kétkezi munkájukkal és támogatásukkal segítenek. A férfiak a karbantartóinkkal építenek, felújítanak, amihez a szükséges anyagi forrás egy részét is biztosítják. A nők pedig a foglalkoztatásban, a takarításban segítenek, illetve kiviszik sétálni a lakóinkat és együtt zenélnek, énekelnek velük. Amit eddig tettek, sokkal több egyszerű segítségnél. Munkájuk nyomot hagy az Otthon falain belül, és szeretetük nyomot hagy az itt élő, dolgozó emberek szívében is.

Nagyon jó kapcsolatban vagyunk a szomszédos általános iskolákkal is, mivel fontosnak tartom, hogy a gyermekek megismerjék ezeket az embereket, akik nálunk élnek. Úgy tapasztaljuk, hogy a gyermekek sokkal fogékonyabbak, sokkal befogadóbbak, elfogadóbbak, mint a felnőttek. Belőlük lesz a jövő nemzedéke és nem mindegy, hogy miként viszonyulnak a segítségre szorulókhoz, akár az idős emberekhez, a fogyatékossággal élő személyekhez vagy az elesettekhez, a szegényekhez, a hajléktalanokhoz. Ebben nagyon fontos szerepünk van. Úgy gondolom, ez is a feladata az intézménynek, az intézmény vezetőjének. Az egyik évben megkértem az osztályfőnököket, hogy írassanak egy kis fogalmazást a látogatásról, a közös programon tapasztaltakról. Az egyik lány nagyon kedvesen leírta, hogy ilyen területen szeretne majd dolgozni és ennek megfelelően továbbtanulni. Évekkel később jelentkezett egy fiatal lány, hogy szeretne nálunk dolgozni gondozóként. Egyszer csak bevillant, hogy ő írta annak idején azt a fogalmazást.

- Ez az igazi eredmény.

- Egyszer megfogalmazódott bennem, hogy vajon miért vannak a sérült, fogyatékossággal élő emberek a világunkban, a Jóisten miért engedi ezt. Erre azt a választ találtam, hogy azért, hogy ők a mi tanítómestereink legyenek és általuk lehessünk jobb emberek, azáltal, ahogy segítjük, támogatjuk, gondozzuk, vagy csak meghallgatjuk őket. Az ide látogató gyerekeknek, felnőtteknek is szoktam mondani, hogy minden adományt megkaptak a Jóistentől: tudnak beszélni, tanulni, van kezük, lábuk, látnak, hallanak, önállóak, olyan készségeik, lehetőségeik vannak, amiről azt gondolják ez természetes. Meg kell becsülni, amit a Jóistentől kapunk. Manapság sok ember elégedetlen azzal, amije van, de ha eljönnek és eltöltenek itt egy kis időt, egészen másként gondolnak saját magukra, a lehetőségeikre, az életükre.

- Ön hogyan választotta ezt a pályát?

- A szomszéd településről, Letkésről származom. Vácott a Jávorszky Ödön Kórház Koraszülött Osztályán gyermekápolóként kezdtem a pályámat. A későbbiekben férjhez mentem, majd Letkésen építkeztünk, ott alakítottuk ki az életünket, és így már nagyon nehéz volt bejárni a váci kórházba. Először a helyi általános iskolában napközis nevelő lettem, végül egy ismerősöm ajánlására kerültem ide gondozóként 1992-ben. Nem tudtam, hogy milyen fogyatékossággal élő emberekkel foglalkozni, de egyáltalán nem bántam meg, hogy idejöttem. A kórházban a gyerekosztályon időnként találkoztam velük, amikor betegként oda kerültek, és már akkor is volt hozzá lelkierőm, affinitásom, hogy elfogadjam őket, hogy szívesen ápoljam őket. Már akkor megéreztem, hogy meg kell látni bennük Jézust, és az a feladatunk, hogy feltétel nélkül elfogadjuk őket és szeretettel gondoskodjunk róluk. Ezt a mai napig így gondolom.

- Ahogy a mindennapi működésükről beszélt, olyan, mintha Szent Erzsébet mindenben segítséget nyújtana és gondoskodna az intézményről.

- Igen, ezt mindig is éreztem. Egy intézmény életében mindig vannak nehézségek, de mindig azt éreztem, hogy Szent Erzsébet nem csak a névadónk, hanem a segítőnk is. Ennél jobb patrónust 40 évvel ezelőtt nem is választhatott volna a Katolikus Szeretetszolgálat - mely a múlt évben ünnepelte 75 éves fennállását - akkori vezetése. A Jóisten mindig a tenyerén hordoz minket. Ez egy olyan szolgálat, ami hosszú évtizedek óta Krisztus szeretetét teszi láthatóvá, megtapasztalhatóvá a mindennapokban. Szent Erzsébet élete arra tanít minket, hogy a felebaráti szeretet nem válogat, hanem lehajol a rászorulókhoz.

Forrás: Váci egyházmegye